Tükör-cserepek

Absztrakt A csík elindult. El?ször egyenesen haladt, majd befordult egyszer, letért másodszor. Szelíd lankák után visszaért önmagába. De nem volt egyedül. Nyomába újabb szeg?dött, és befordult egyszer, letért másodszor, kacskaringózott, egy kisebb területnyit satírozott, és így ért vissza önmagába. Majd a harmadik és a negyedik következett. Egymáshoz kapcsolódtak, és mégis mindegyik egy külön világot határolt. Talán a tizedik lehetett, amelyik végre valami mást tervezett: apró köröket formált – kisebbet, nagyobbat –; satírozott, pontozott, vonalazott. És így jöttek sorra a többiek. A tizedik után ritmikusan az el?z?k mintáját követték, így hintettek végül tele egy egész területnyit. Könnyedén, szépen. És ekkor, csak ekkor léptek színre a színek. Anyányi testükb?l apróbb cseppeket adva lépdeltek fel a szigorúan körülhatárolt világba: a tejeskávé-barna, a drapp és a halványsárga. Érezhet?en nem akartak eltávolodni az els?, a vezércsík adta hangulattól, de közelítettek a kisebb, érintetlenül maradt területekhez is: szerényen, mégis méltóságteljesen. És mindezen, mint mesés hárfán, kezdett végül játszani a nap ujja. Amikor a vékony vászon már könnyed red?kbe szedve, valami megmagyarázhatatlan, valószín?leg a formák legbelsejéb?l fakadó b?bájjal szegélyezte az ablak két szárnyát, az apró fények játékosan pásztázták végig az óriási barna virágokat, a szirmok néhol el?t?n?, drapp visszáját és a halványsárga virágközepeket. Az ablak nyitva volt, és a szobába behallatszott az utca zaja. A függöny meg-meglebbent. Valaki énekelt... (Carberry, 2000. aug. 17.)