Tábor a pusztán

A vonat er?tlenül araszolt, ódivatú gyászkocsiként. Nem füttyentgetett. Hatalmas fák sátora takarta az állomást, gyenge fény hullott a kavicsokra. A sínek két oldalán rend?rök, államvédelmisek ?rködtek. Döccentek a tehervagonok. Marhab?gés hangzott, puli vakkantott, a mozdony köhécselt. Nem igyekeztek a leszállók. A rend?rök elhúzták a vagonajtókat. - Kiszállás! - kiabálták. Riadt emberek kászálódtak lefelé, asszonyok, gyerekek, hangtalanul. Lassú mozdulatokkal emelgették batyuikat, a vasúti sínek mellé ejtették, újabbakért fordultak, gyerekeket ültettek rájuk, akik tágranyílt szemmel figyeltek. Zsákokat, ládákat, b?röndöket, kosarakat cipeltek, jószágokat rakodtak. Toporzékoltak a lovak, malacok röfögtek. A hajnali költözködés háborús menekültek képét idézte. Se panasz, se tiltakozás nem hangzott. Különös viszony teremt?dött a kitelepítettek és a kitelepít?k között, magyarázkodás, sírás, könyörgés nélkül értették egymást, megbízható érzés tájékoztatta ?ket: a félelem. A puskák nem mozdultak. Az ?rök mereven strázsáltak a helyükön, vállukra vetve viselték fegyverüket, némelyikük farkaskutyát tartott pórázon. A kötelesség-szolgálat fegyelmével várakoztak, s éberen figyeltek.